célzás

ati wikipélda  2007.08.15. 22:25

Amint először kézbe vesszük az íjunkat, máris azt feszegetjük, hogyan is kell céloznunk egy ilyen eszközzel. Rendszerint nem is kapunk kielégítő választ, a legtöbbször le is intenek minket okítóink, hogy egyelőre csak a helyes mozgástechnikával bajlódjunk, a célzás az íjászatban csak másodlagos kérdés, meg amúgy is, amíg pontatlan a technikánk, úgyis csak véletlenszerű lenne a találat, bármennyire is pontosan célozgatnánk. Hisszük is, meg nem is. Aztán vagy eltemetjük a kérdést, vagy rábízzuk az időre; majd megoldódik ez a probléma is.

Általában el szokták mondani, hogy a pontos találatért csak kisebb hányadban felelős a célzás, a nagyobbik meghatározó elem a pontos és helyes mozgástechnika. Magam el is tudom fogadni ezt az állítást, amennyiben pontosítjuk: hiába a pontos irányzás, ha a technikai hibák miatt a lövés pillanatában eltéríti valami nemkívánatosan fellépő erő a vessző jól meghatározott irányát. Ez pedig gyakran megtörténhet, mert az eszközeink helyzetét csak az emberi test viszonyrendszerébe helyezve lehet leírni. Többtucat izmunk állapota határozza meg a lövés minőségét; egy részük megfeszül, más részük elernyed, és még a pontos időzítés sem mindegy. Gyakorlatilag teljes kontroll alatt kellene tartanunk egész testünket. Ez pedig nem egyszerű dolog, sikerülnie is csak határok között szokott. Egyre inkább azt hiszem, hogy íjásztevékenységünk nem egyéb, mint lankadatlan törekvés arra, hogy minél inkább maximalizálni tudjuk ezeket a képességeinket. Ezt tanuljuk életünk végéig, és sohasem állíthatjuk, hogy már tökéletesen ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani testünket. Ehhez képest valóban marginális probléma a célzás, mert viszonylag triviális képességeket kell elsajátítani. De amíg a célzásunk esetleges, a találat is véletlenszerű lehet csak, és egzakt visszajelzésünk sincs arról, hogy a hibát a pontatlan irányzás vagy a pontatlan mozgástechnika okozta-e.

Az irányzékos kategóriák esetén egyszerű a dolog; a használt eszköz határozza meg a célzástechnikát; rendszerint valamilyen fix viszonyítási rendszert kapunk a kezünkbe, aminek alkalmazásával képesek vagyunk összehangolni a vessző irányát és a cél helyzetét, mindebbe részben vagy teljesen belekalkulálva a vessző pályájának paraboláját is. Több a dilemma a nem irányzékos íjak esetén, itt is leginkább a történelmi (azon belül is a nomád) kategóriában. Többször hallani azt a megállapítást, miszerint nem is célzunk a történelmi íjakkal. Jobb esetben pusztán azt hallani, hogy nem autentikus a célzás. Az első állítást nem nehéz cáfolni. Minden célbajuttató tevékenység során célzunk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor a találat esetleges, a célbajuttató eszközt nem uraljuk, hanem a vakszerencsére hagyatkozunk, és csak a statisztikai véletlenszerűségben bízunk, miszerint minden megtörténik egyszer, ha a fizika törvényei szerint megtörténhet, és ha kellően nagyszámú sorozatból áll a kísérlet. Szerintem nincs íjász, aki ilyen gondolattal állna ki a cél elé. Vagy így vagy úgy, de céloz mindenki, még akkor is, ha nem érzi azt tudatosan annak, és utóbb nem tud beszámolni arról, hogy mit is tett annak érdekében, hogy a vessző helyes irányba repüljön.

Mi a célzás az íjászatban? Általánosságban a célzás egy a cél felé mozgatott tárgy pályájának olyan módon történő meghatározása, hogy az egy kitüntetett térbeli pontba jusson el. Ez az íjászatban minden esetben rendkívül bonyolult és összetett folyamat, mert egy sor (esetenként alig kalkulálható) tényező határozza meg a tárgy röppályáját Az íjászatban különösen sok összetevőt kell figyelembe venni még akkor is, ha az emberi  tényezőket most  jobbára számításon kívül hagyjuk. A vessző röppályáját meghatározza az íj ereje, ami minden húzáshosszon más. Meghatározza az íj dinamikája, ami ugyanolyan húzóerejű íjaknál is jelentősen eltérhet. Meghatározza a vessző tömege, a tollazás módja, ami elnyújthatja, vagy lerövidítheti a röppályát, ami az íjaknál – különösen a historikus típusoknál – amúgy is elég meredek ívű. Befolyásolja a szélirány és –erő, és befolyásolja a vessző anyaga, alakja. Az emberi összetevők  pedig tovább szaporítják a bizonytalansági tényezőket; a fényviszonyok, a cél körül álló tereptárgyak, a szokatlan  lövési szögek, a távolságbecslés bizonytalanságai, a változó húzáshosszból adódó változó röppálya, a pillanatnyi fizikai és lelkiállapot, az oldás módja és egyéb mozgástechnikai hibák stb.

Célozni tehát kell, de nem egyszerű a feladatunk. Általános tapasztalat az, hogy a helyes vízszintes irány megtalálása könnyebb, ugyanis itt kell számolnunk a kevesebb változóval. Ha mindig ugyanoda húzunk, akkor előbb-utóbb kialakulhat - akár egy ösztönös képzet is arról, hogy milyen viszonyban kell látnunk a vessző és a cél helyzetét, amit sokszor segíthet a beállás állandósága és az íj tartásának szöge, (mintegy „emlékeznek” az izmaink a helyes irányra). (A sötétben fénypontra gyakorolt lövések ezt a képességet segíthetik elő. Természetesen a tudatos vesszőhegyes viszonyítás is jól működhet; csupán a cél középtengelyét kell megtalálnunk. Van, akinél szinte tökéletesen biztos irányzékot teremt az ideg – vesszőhegy – cél középtengely egyeztetése. Ezzel a módszerrel számomra az a benyomás alakult ki, hogy a történelmi íjak nem is lőnek el balra a középlövőkhöz képest, bár ez lehet akár érzékcsalódás is, mert az ideget nem ugyanott látom mindkét íjnál.) A helyes röppályaívet viszont számtalan tényező határozza meg, ami személyenként, íjanként, vesszőnként változik. Sokáig hittem abban, hogy egyfajta ösztönösséggel megteremthető a képesség erre is. Most sem tartom kizártnak, de azt látni kell, hogy ehhez akkora gyakorlatra és tapasztalatra van szükség, ami csak olyan magas számú leadott lövéssel szerezhető meg, amire kevesünknek van lehetősége és ideje. Egyben viszont nem hiszek; nevezetesen, hogy az így megszerzett képesség magasabb rendű lenne, mint a vesszőhegyes technikák. Ugyanis azt is látni kell, hogy az ösztönös képesség magabiztos használata erősen eszközfüggő. Ha változik az íjunk vagy a vesszőnk, akkor az már végzetesen befolyásolja az eredményességet, és miután mélyen az ösztöneinkbe belevésődött „emlékről” van szó: amilyen nehéz volt kialakítani ezt a képességet, legalább olyan nehéz is lesz módosítani. Vagy ebben az esetben a tudatunkkal korrigálunk? Ha gyengébb, lassabb íjat használunk, akkor az ösztöneinkre ráerőltetjük tudatunkkal a magasabb röppályát? Ezután viszont nevezhetjük még ösztönösnek a célzást? Nem egyszerűbb a helyzetünk, ha már eleve tudatos a célzás?

A tudatos célzás egyik alkalmazható módszere a vesszőhegyes célzás. A stringwalking módszerét bízvást nevezhetjük a legkifinomultabb vesszőhegyes célzásnak, ahol a vesszőhegy látszólagos képe a célon van elhelyezve, a távolság igényelte röppályaváltoztatást pedig az ideg különböző helyeken való aláfogásával tudjuk megteremteni. Más szóval; az aláfogás mértékével emelkedik a vesszővég, vagyis a vessző függőleges irányának a szögét változtatjuk a kívánt mértékben, így, noha a vesszőhegy látszólag mindig a célközépen helyezkedik el, a vessző iránya a helyesen kialakított röppályára áll. Ezt a célzási módot azonban csak egy kategória engedélyezi, és leginkább csak a fém középrészes íjak tolerálják. Ezek mellett pedig halálbiztos technikát is követel. Némiképp hasonló, de elnagyoltabb módszernek tűnhet a facewalking, ahol a fixpontáthelyezéssel tudunk változtatni a röppályaíven. Határozott hátránya, hogy semmilyen kategóriában nem alkalmazható, de nagyon nehéz is a finom árnyalatok beállítása az arcon. (Egyéb célzási módszerekkel, amiket többnyire az egyéni csodaszerek körébe utalnék, mint például a markolaton történő fogásváltás, az íjfallal, bandázzsal, apró rejtett jelöléssel történő célzás stb. nem kívánok foglalkozni, mert részben szabályzatok tiltják, részben pedig hatástalannak bizonyultak számomra.) 

A történelmi kategóriában az úgynevezett „rés-technika” tűnik járható vesszőhegyes módszernek. Itt a feladat az, hogy kialakítsunk egy egzakt képzetet arról, hogy milyen távolságról mekkora résnek kell lenni a vesszőhegy látszólagos képe és a cél között. (Fontos megjegyzés: nem a cél közepe alá célzunk ilyenkor, hanem a cél közepe alá igazítjuk a vesszőhegy látszólagos helyzetét.) A rés mértéke mindenkor függ a felszereléstől: (az íj dinamikája, a vessző hossza és súlya, tollazása), és függ az íjásztól; (a húzáshossz, fixpont helyzete stb.). Némi ráfordítással könnyen begyakorolható - feltéve, ha elég stabil a technikánk. Nehezíti a feladatot, hogy a közeli célok esetén nagyon mélyen kell látni a vesszőhegyet, esetleg már annyira mélyen, hogy az vajmi kevés támpontot is nyújt. Magamon azt vettem észre, hogy a szemaforos céloknál jobban járok, ha inkább a vesszőtest irányát igyekszem figyelni, mintsem a rést. Nem örülök neki, mert növeli a bizonytalansági tényezők számát, de egyelőre marad így. A 15 m feletti távoknál viszont már elég jó kapaszkodót nyújt a vesszőhegy így is. Ezen persze lehet segíteni, ha magasabb fixpontot találunk magunknak, vagy a nock alá fogunk, esetleg mindkettőt alkalmazzuk. Sajnos követhetetlenül az áll alá történő húzás nagy rést teremt, pedig csábítóan pontos fixpont alakítható így ki. A nagyon magas fixpontot sem szokták javasolni (a járomcsont magasságában), mert az növeli azt a háromszöget, amit a tartókéz, tartóváll és az ideg zár be, az ideg nagyon kiesik jobbra, azáltal az esély a balos szórásra megnőhet. Átcélzással ugyan korrigálható a probléma, de az a személyes tapasztalatom, hogy az átcélzás mértéke távolságfüggő, és így még egy bizonytalansági tényezővel szaporodik a tevékenységünk, amiben egyébként is az állandóságra kellene törekednünk. A réstechnikának az előnye, hogy kevésbé íjfüggő, az intellektusunk pillanatok alatt feldolgozza azt a problémát, hogy 30 m-ről eddig elég volt a tábla fekete zónájára emelni a vesszőhegyet, most már a sárgáig kell emelni. Másik előnye, hogy amilyen gyorsan kialakítható a tapasztalat, hogy hol is kell látnunk adott lőtávról a vesszőhegyet, ugyanilyen gyorsan módosítható is, ha valamit változtattunk akár a felszerelésben, akár a technikánkban. Legvégül pedig a legnagyobb erénye, hogy a lehető legegzaktabb módszer, ami ebben a kategóriában megteremthető. (A nyugati civilizáció racionalitásában nevelkedtem, számomra ennél több érv már nem is kell mellette.) Számtalan előnye mellett kétségtelen hátránya, ha ismeretlen távokra kell eredményesen lőni. Azt a véleményt azonban nehezen tudnám elfogadni, hogy a tudatos célzás látszólag gyors eredménye után falba ütközünk, és egyszerűen nincs mód a továbbfejlődésre, ezzel szemben az ösztönös lövés a lankadatlan fejlődés perspektíváját rajzolná íjászatunk egére. Igazából az alapját sem értem egy ilyen állításnak. Hacsak nem az van a háttérben, hogy amíg helyes ösztöneinket kialakítjuk, bevéssük elménkbe, addig szívós és keserves munkát kell végeznünk, és ez az út végeérhetetlennek tűnik, míg a tudatos célzásnál viszonylag gyorsan túljutunk a célzás körüli mizérián, és marad kellő energiánk a technika alakítására. (Megjegyzem, tudomásom van arról, hogy a célzás és mozgástechnika ilyen erőltetett szétválasztása helytelen és pusztán elméleti gondolatkísérlet lehet.) Általánosan elfogadott elv, miszerint a kezdő íjász először a helyes mozgástechnikának az alapjait sajátítsa el, a célzott lövések csak ezután következzenek. Magam egy új, számomra eddig jobbára ismeretlen íjtípussal gyakorlok egy rövid ideje. Csak a szórásképet figyelem, célzott lövést még nem adtam le. Ha majd mindhárom vesszőm összeér, és féltenem kell a nockokat, akkor kezdek el táblára is lőni. De addig is a vesszőfogó alján ki van ragasztva a sárga köröcske; a vessző hegyét oda igazítom minden lövésnél. Így biztos vagyok benne, hogy a szórás hibái egyértelműen technikai hibákról  árulkodnak, nem pedig az irányzás esetlegességeiről. Úgy tűnik, számomra ez alkalmasabb módszer, mint vakoldásokkal gyakorolni a technikát.

Nem szívesen állítanám oppozícióba az ösztönös és a vesszőhegyes célzást. Még kevésbé szeretném rangsorolni őket, de meggyőződésem, hogy sok sikerélmény forrásává válhat, ha kipróbáljuk a vesszőhegyes módszert. A hatékonyságról pedig majd versenyen vitatkozzunk.

Meggyőződésem az is, hogy a vesszőhegyes és ösztönös célzás nem is választható szét olyan könnyen, mint hisszük. Mint ahogy az ösztönös célzás is tartalmaz tudatos összetevőket (hiszen jól körülírható viszonyrendszereket alkot), úgy a vesszőhegyes célzás is felmutathat ösztönös elemeket. Még abban sem vagyok biztos, hogy minden esetben meg tudjuk mondani, hogy most ösztönösen lőttünk vagy „réstechnikával”. Egyben azonban megrendíthetetlen a meggyőződésem: ha a tudatos, vesszőhegyes célzással szembeni ellenérzés egyfajta slamposságot takargat, és a háttérben semmiféle irányzás nincs, csak szórjuk a vesszőnket szerte a szélbe, eredménytelenségünket pedig arra fogjuk, hogy még nem gyakoroltunk eleget, de majd megjön az eredmény is egyszer, csak teljen el kellő idő, akkor az nem más, mint önáltatás. Elménk – nem csupán az íjászatban, hanem az élet minden területén is – ragaszkodik a biztos viszonyítási pontokhoz. Ha ez hiányzik, akkor csak véletlenszerűek lehetnek eredményeink.