Az ókorban a magyarok ősei Európa keleti szélén, a Káma folyó mellett éltek, de mivel állattenyésztéssel foglalkoztak, valószínű, hogy nyáron északabbra vonultak, fel egészen a Káma forrásvidékéig, télen pedig levonulhattak egész odáig, ahol a Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik. Ez az időszakos vándorlás is magyarázhatja a magyar nyelv kettősségét: az északi ugor és déli türk elemek jelenlétét. A mondák szerint a magyar nép ősei Hunor és Magor voltak. A Kézai Simon féle krónikában Hunor és Magor Meotis-félszigetére(Krim) költöztek. A magyarok ősei is részt vehettek a Hun Birodalom, majd az Avar Birodalom életében.

Ilyen összetett íjakkal tartották rettegésben Európát a magyarok

A 6. század közepén a távoli Indonézia egyik szigetén kitörő tűzhányó rövid távon katasztrofális hatással volt az éghajlatra, és Európa északi és keleti részén, illetve Közép-Ázsiában hatalmas, északról délre, és keletről nyugatra irányuló népvándorlást indított meg. ("A Nap elsötétedett és tizennyolc hónapon át sötétség uralta a Földet" - írta Epheszoszi János az 535. év eseményeiről.^[21]

Valószínű, hogy az elpusztult legelők miatt voltak kénytelenek a magyarok is délre húzódni, olyan területekre, amelyeket az időszakos vándorlásaik során már egyébként ismertek. Az új szállásterületre, amely valószínűleg a Don alsó folyásától a Fekete-tenger (Meótisz) mocsaras partvidékéig terjedt, Levédia néven hivatkoznak a történészek. Az átköltözéshez szervezeti keretre volt szükség. Talán már ekkor megszületett a hét vezér szövetsége, a vérszerződés.

Levédiában körülbelül 300 évig élhettek a magyarok, újabb népekkel kerültek kapcsolatba. A kazárok fennhatósága alatt, majd a feltehetően bolgártörök szövetségben alapított Onogur Birodalom időszakában megerősödött a türk hatás. Ezenkívül keveredtek az ókori szkítáktól származó szomszédos keresztény alánokkal. A kettős honfoglalás elmélete szerint a magyarok első nagy csoportja ebben az időszakban (670 körül) vándorolhatott be a Kárpát-medencébe.

Valamikor a 9. század elején újabb népmozgás indult meg keletről, és e mozgás élét képező besenyők elől újból fel kellett kerekedni és nyugat felé vonulni. Az új szállásterület az Etelköz volt, ahol őseink kb. 80 évet időztek. Mivel a besenyő nyomás nem hagyott alább, 895-ben elkezdődött a bevonulás a Kárpát-medencébe, a Kárpátok hágóin át, több irányból. Feltételezések szerint ekkor a székelyek már a Kárpát-medencében voltak, és ők fogadták a bevonuló Árpád fejedelmet. A monda szerint Álmos fejedelem anyja álmában látta meg az új hazát (Emese álma, Turul monda). A honfoglalás Álmos fejedelem idejében kezdődött, de Árpád fejedelem fejezte be sikeresen

A honfoglalók számát általában 400 000 körülire becsülik, beleértve az Etelközben csatlakozó kabarokat is. A honfoglaló magyarság és a velük szövetséges törzsek szabad jogállású rétegéből fejlődött ki a későbbi magyar nemesség (latinul natio Hungarica).

A Kárpát-medencében talált őslakosok sem lehettek sokkal többen, mint a honfoglalók. A területen legnagyobb számban valószínűleg avarok és szlávok laktak. (A kettős honfoglalás elmélete szerint az avarok egy része, az úgynevezett késő avarok vagy „griffes-indás nép” valójában 670 körül érkezett magyarajkú székelyek voltak.) Elképzelhető hogy ezen kívül még más népek is éltek az országban, a Dunántúlon esetleg a rómaiaktól származó latin nyelvű (olaszi) városi lakosság, a Tisza vidékén pedig germán nyelvű gepidák. A 10. századból jóformán semmilyen írásbeli forrás nem maradt, ezért a magyarságba beolvadó népekről szinte semmilyen ismerettel nem rendelkezünk. Az egyetlen támpont a magyar nyelv, jövevényszavaink, földrajzi neveink és helységneveink. Nyelvünkben a legfőbb idegen nyelvi hatást ekkoriban a türk és alán (indoiráni) szavak mellett a szláv jövevényszavak jelentik. Helységneveink főleg magyar és szláv eredetűek, egyéb földrajzi neveink között pedig egyaránt találunk magyar, szláv és latin eredetűeket (szláv eredetű például a Balaton, Börzsöny, Nógrád, latin eredetű a Duna, Dráva, Szerémség).

A magyarok kalandozó hadjáratok sorozatát folytatták egész Európában. A sikereknek csak az augsburgi vereség vetett véget 955-ben. A magyarok kárpát-medencei uralmát végül a kor legfőbb uralkodói, a pápa, a német-római császár és a bizánci császár is elismerték. István szoros szövetséget kötött az első kettővel és nyugati típusú keresztény királyságot alapított. Az országba ettől kezdve sok nyugat-európai nemes és városlakó is költözött, akik összekeveredtek a magyarsággal.

A tatárjárás (1241.) szörnyű pusztítása során az akkor már kétmilliós magyarság létszáma nagy mértékben lecsökkent. Az elpusztult lakosság helyébe nyugatról németek, keletről török nyelvű kunok és alán eredetű jászok költöztek, akik többségükben beolvadtak a magyarságba. Az 1348-1349 között dúló pestisjárvány a lakosság legalább negyedét kipusztította. A demográfiai fejlődés a 15. században következett be. A 16. század elején a magyarság száma már megközelítette a 4 milliót.