A legelső íjászatra utaló jelek mintegy 50 000 évvel ezelőttről maradtak fent. Az íjat eleinte feltételezhetően vadászatra használták, és innét került át a fegyveres összecsapásokba. Mint a legfőbb lőfegyver, fokozatosan kiváltotta a hajítólándzsát. Az ókorban Ausztrália kivételével valamennyi kontinensen íjásztak, ami jól jelzi fontosságát.

Ókori íjászat

Az ókori civilizációk, görögök, perzsák, pártusok, szkíták, hunok, indiaiak, kínaiak, hadseregeiben egyaránt fontos volt az íjászok szerepe. A nyílzápor különösen hatékony volt a nagy létszámú alakzatok ellen, az íjászok így gyakran döntő jelentőséggel bírtak a csatában. A lovasíjászat tovább tágította a fegyver alkalmazási körét a gyors mozgás lehetősége miatt. Apollót, Odüsszeuszt és más mítikus hősöket is gyakran íjjal ábrázolnak.

Középkori európai íjászat

Angol íjász hosszúíjjal

A kora középkor idején Nyugat-Európában az íjászatnak nem volt akkora szerepe a hadviselésben, mint az a népszerű legendákból kitűnik. Az íjászok gyakran a legrosszabbul fizetett katonák voltak, gyakorta egyszerűen a parasztokból verbuválták őket. Ez főleg az olcsó íjnak és nyílnak volt köszönhető, különösen, ha figyelembe vesszük, ezzel szemben mennyire drága volt egy "hivatásos" katona páncélja és kardja. Az íj ritkán döntötte el a csata kimenetelét, a nemesség "alsóbbrendű fegyvernek" vagy játékszernek tekintette. Ezt a nézetet a magyarok számolták fel, akik széleskörűen használva az íjat, jelentős sikereket értek el kalandozásaik során Nyugat- és Dél-Európában a 9. és 10. században.

A száz éves háború idejére az angolok kitanulták az íjász egységek hatékony alkalmazását, ami harcászati fölényt biztosított számukra az angol hosszúíjaikkal. Az íjászok a szabad parasztság soraiból kerültek ki, és gyermekkoruktól kezdve gyakoroltak. Minden fiú a magasságához illő íjat kapott. Íjászversenyekkel lelkesítették az embereket a fejlődésre.

Csatában két vesszőt lőttek ki, az elsőt egy magas, a másodikat alacsonyabb röppályán. A két vessző egyszerre csapódott be két különböző szögből, igen megnehezítve így az ellene való védekezést. A páncéltörő nyílhegy megjelenése szintén fokozta a vesszők hatékonyságát.

A nyílpuska, habár már korábban is létezett, szintén a középkorban terjedt el. Amíg egy íjász kiképzése évekig tartott, a nyílpuska kezelését nagyon gyorsan el lehetett sajátítani. Ereje és hatékonysága megegyezett a hosszúíjéval. Legfőbb hátránya, hogy nehéz az újratöltése, ezért ritkábban lehetett vele lőni. A nyílpuska közismert páncéltörő hatása erős visszatetszést keltett a kiváló páncélokat viselő nemesség körében, ezért a keresztények közötti használatát a második lateráni zsinat betiltotta.

Ázsiai íjászat

Magyar íjászat

A honfoglaláskori (és annál is korábbi) magyarok a sztyeppei népekhez hasonlóan, életmódjukból fakadóan kiváló lovasíjászok voltak. Ezt tanúsítja az elhíresült középkori fohász is: "A magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket!". Visszacsapó íjakat használtak. Az íjászat az államalapítás után sem tűnt el Magyarországról. Mindig is voltak könnyűlovas egységek, akik ezt a harcmodort folytatták, például a székelyek és kunok. Az íj egészen a végvári harcok idejéig használatban maradt, amikor a huszárok egyik fegyvere volt.

Regino prümi apát írja évkönyvében a magyarokról (908): "...karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, melyeket olyan ügyesen lőnek ki szaru-íjaikról, hogy lövéseik ellen védekezni alig lehet."

Íjászat mint sportág

Olimpiai Íjászat

Az olimpiai reflex íjak a viszonylag egyszerű összbenyomás ellenére, – köszönhetően az állandóan fejlődő technikának – igen korszerű sporteszközök. A jobb minőségűek középrésze általában alumíniumból, néha magnéziumból készül. A reflexek anyaga több rétgből laminált fa, carbon és üvegszállal erősített ún. glassfiber lehet. Nevét annak köszönheti, hogy az olimpiákon, íjászat sportágban csak, és kizárólagosan az ebbe a kategóriába tartozó íjjakkal lehet versenyezni. Egyébként az íjászat 1972 (München) óta vált ismét olimpiai sportággá hosszú szünet után. Működésének lényege a két reflex megfeszítése által keltett energia leadása. Ellentétben a csigás íjakkal, itt az energia tárolására semmiféle technikai "huncutságra" nem számíthatunk, itt kizárólag az íjat megfeszítő íjász fizikai és mentális felkészültségének függvénye a várható eredmány az oldás után.

Technika

• A beállás

A szaggatott vonal a lővonal. A lőállásban úgy helyezkedünk el. hogy lábainkkal kb. a vállszélességünknek megfelelő terpeszállást veszünk fel. A lőlaphoz képest merőlegesen állunk, tehát a sárga nyíl mutat a céltábla felé. Hasznos a könnyű, de minél nagyobb méretű cipő.

• Kihúzás, rögzítés, célzás

A három ujjat az idegre helyezzük. A mutatóujjat a nyílvessző fölé, a másik kettőt alá. Könyökünket magasan tartva a váll- és a hátizmaink segítségével az ideget lassan hátrahúzzuk, majd az orr és az ajkak középvonalában rögzítjük úgy, hogy mutatóujjunk az állcsontunkhoz támaszkodjon. Közben az irányzékot megpróbáljuk folyamatosan a céltábla közepén tartani. A kattintó helyes beállítása nagyon fontos, hiszen ettől függ, hogy a számunkra egyéni anatómiai adottságainkból adódó optimális vessző-, ill. húzáshosszal lövünk, vagy sem.

• Oldás és nyomonkövetés

A hátizom összehúzásával ellazítjuk az ideget tartó ujjakat, ezzel mintegy engedve, hogy az ideg ujjainkról szinte legördüljön. Óvakodjunk mindenféle rántó, csavaró mozdulattól. Hagyjuk, hogy az oldáskor felszabadult energiák következtében az íj lazán tartott ujjainkból előre ugorjon, és a stabilizátor súlyok hatására lassan tehetetlenül előre forduljon. Eközben az oldó kéz lassan, és lazán hátrafelé a nyak irányába mozdul. Mindaddig ebben a helyzetben maradunk, amíg a vessző a céltáblába csapódik.

• Leajzás