Karahun íjászat
2008.06.02. 10:00
Részletek Bakkay Kornél, Papp György "Őstörténet és Lovasíjászat" c. megjelenő könyvéből, őseink íjászatáról...
Karahun íjászat
Részletek Bakkay Kornél, Papp György "Őstörténet és Lovasíjászat" c. megjelenő könyvéből, őseink íjászatáról...
Minden a hatékonyságot szolgálta: a lövés pontosságát és a gyors ismétlést. Ehhez pedig igen sokértelmű egyensúly szükséges, még akkor is, ha csak a technikai részleteknél maradunk.
Az aszimmetrikus "hun" íj nem azért rendelkezik alul rövidebb karral, hogy nehogy a lovat megbökje! Ez jókora tévedés, hiszen ez az íj még így sem tartozott a kicsik közé (145-155 cm). Tudunk ennél jóval kisebb visszacsapó íjakról a szkíták idejéből (csakhogy ők párnanyeregben, tapadós mélyülésben lovagoltak), majd századok multán a mongoloknál és utoljára az oszmán törököknél.
A megfelelő méretre és elviselhető feszítőerőre pedig azért volt szükség, hogy az egyensúlyt szolgáló lapockazárásig legyen húzható az íj. Az aszimmetria pedig azonnal szimmetriává módosul, amikor a markolatot fogó tenyér fölé közvetlenül és vízszintesen beszúrt vessző az idegen pontosan közepre kerül! Az is tévedés, hogy a hun kizárólag hun íj volt, mert bár őtőlük kerülnek elő az első leletek, de Árpád nagyfejedelem harcosainak sírjában ugyanazt a méretezést találjuk. A szimmetrikus íjak inkább a lovasíjászat szempontjából kevésbé kifinomult avarokat jellemzik.
Aki órákat tölt naponta lovasíjászattal, annak még a legkönnyebb íj is erős és nehéz lehet az edzés vége felé, ám önmagában mégsem ez indokolja azt a csúcstechnikát, amit őseink íj dolgában kifinomítottak. Most az Olvasót kénytelen vagyok némi fizikus eszmefuttatással terhelni. (...)
Van az íj teljes kihúzási erejénél egy jóval fontosabb fizikai mennyiség, mégpedig a pillanatnyi állapothoz tartozó rugalmas energia. Mert nem az erő, hanem a betáplált rugalmas energia alakul át mozgásivá, azaz teszi hatásossá a nyílvesszőt. Márpedig a visszacsapó és ezen belül emelőkarként működő merevszarvú íjainknál a legkisebb kihúzástól kezdve jelentős a rugalmas energia, hiszen már a felajzás sem akármilyen mutatvány egy jól "visszabajuszolt" íjnál. (...)
Hamis feltételezés, hogy korabeli íjaink érzékenyek lettek volna az időjárásra, az esőre. Tudván a nagyállattartó népek élénk kínai kereskedelmi kapcsolatairól, joggal feltételezhető, hogy az íjaikat és a vesszőket lakkal, speciális gyantázással kezelték, de végső soron egyszerű birkafaggyúval is vízhatlanná tehették. Bizonyíték erre a Pozsony alatti csata is, melyben egy egész hadosztály úszott át lovaival együtt a Dunán, néma csendben az éj leple alatt, majd néhány órán belül döntő vereséget mért a német haderőre.
Biztosan volt egy könnyű háti tegez, oldják meg a kérdést lóról soha még lépésben sem lőtt történészeink. Jó, tegyük fel! Próbáljuk meg, hogyan tölthetett a hátára rakott tegezből ősünk! (...) Hosszas gyakorlással, földön, kosárból töltve, vagy háti tegezből elérhető kb. 2,5-3 másodperces újratöltési idő, de hol van ez a kézből töltés egy másodperc alá szorítható minimumától? Mert ne feledjük, a korabeli reflex íjak korántsem voltak bivalyerősek, inkább a lovas alkalmazást lehetővé téve: könnyűek gyorsak és hosszúhúzásúak. Tehát pontosak, amennyire csak lehet. Bár technikailag jóval felülmúlták európai társaikat, ám a célzott lövés hatótávjának és hatékonyságának megítélésében sok túlzó véleménnyel találkozhatunk.
Márpedig, ha a vágtató ló harci tempóban kb. 40-50 Km/óra sebességre képes, akkor az előre lövés hatótávja kb. 250 méter. Ugyanakkor a hátralövés hatósugara a legmeredekebb ejtéssel sem lehet több kb. 150 méternél. Ezek kipróbált fizikai tények, gondoljunk a sebességvektorok fizikájára.
A megoldás a részletekben van, mint mindig.
Nem a lényegesen megnövelt lő táv, hanem sokkal inkább a kegyetlenül gyors újratöltés miatti tűzerő okozott igazi meglepetést! Ezt pedig csak az íjhoz hozzáfogott tucatnyi vesszővel lehetett elérni, ahogy ma is.
Kiigazításra szoruló tévhit a hátrafelé nyilazás túlzottnak vélt hatékonysága, bármennyire látványos! Ilyenkor a távolodó ló sebessége már levonódik a vesszőéből, és ez jelentősen növeli az ejtett lövések pontatlanságát. Mai méréseink szerint: az ejtve (is) célzott lövés talán 100 méterig hatékony hátrafelé, utána a találati valószínűség rohamosan csökken a nullára. (Ezen csak az ellenség zárt alakzata segít.)
A kulcsszó a feljegyzésekben: a "forgószél"! A meg-megújuló támadás, a véget nem érő nyílzápor hasonlata. A forgó mozgás azonban technikai szükséglet - és semmi köze a menekülés színleléséhez!
Az újabb tucat vessző elővétele és betárazása, körülbelül ugyanannyi időbe kerül, mint a lövéssorozat. A töltésnek természetesen a vágtakör ellenféltől legtávolabb eső ívén van értelme, hiszen hamarosan újból közeledünk az ellenfélhez, és újból a lovunk sebességével felfokozott villámgyors célzott előrelövések szakaszához érünk. Oldalról a legkönnyebb a célzás, ám a leggyorsabb újratöltésre ekkor van szükség. Ha mindezt átgondoljuk, netán ténylegesen kipróbáljuk, akkor rögtön magyarázatra talál a nyeregre akasztott irdatlan méretű vesszőtartó tegez megléte, ugyanakkor a válltegez hiánya.
|